Mit tapasztalunk? Nem áll szóba velem. Ha igen, akkor is csak visszabeszél. Lenéz. Lusta. Állandóan csak fekszik. Rendetlen. Nem jön haza idõben. Rémes ruhákat és/vagy frizurát és/vagy kiegészítõket hord. Bandázik. Nem tanul. Csak enni jár haza. Utál minket. Mit érzünk? Miért pont velünk történik mindez? Elveszítettem az én drága kislányomat/kisfiamat. Kétségbe vagyok esve, hogy mi lesz ebbõl a gyerekbõl. Szülõként csõdöt mondtam. Már nem aggódom, hanem egyenesen rettegek. Ha nem keményítek be, baj lesz. Most van az utolsó lehetõség arra, hogy megneveljük. És a többi… Nem túl vidám gondolatok ezek, és a hozzájuk szorosan kapcsolódó események sem hajaznak egy sikerében emlékezetes családi mulatságra, sõt. De csupa jó hírrel szolgálhatunk.
Az utolsó dackorszak
Egyet már átéltünk akkor, amikor gyermekünk ráeszmélt arra, hogy egy csomó dolgot egyedül, saját erejébõl is képes megtenni. Az önállósághoz azonban kapaszkodókra van szüksége, így hát feszegeti a határokat, hogy meddig, merre. De az irányítóközpont ekkor még mindig szülõi felügyelet alatt áll, ennek puccsal történõ felszabadítása a kamaszkor maga. Már nem az a kérdés, hogy A pontból a B-be el tudok-e jutni a két lábamon, hanem az, hogy a saját akaratomból akarok menni, mert már nemcsak a testi adottságaim, hanem a szellemiek és az érzelmiek is adottak az önálló döntéshozatalhoz. És ha egy mód van rá, ne kísérjenek tapsikoló rokonaim az utamon…
A nevelés korlátai
Amikor a gyerek - nagyjából 11-12 éves korában - eljut odáig, hogy elkezd terveket szõni a saját maga feletti hatalom átvételére, addigra nekünk el kell készülnünk, mert utána már csak a puding próbája következik. Nem ekkor kell elkezdeni nevelni, szabályokat felállítani, új elveket kitalálni, más életmódot követelni: volt erre egy évtizedünk. Ha eddig nem tettük, akkor a dolgok kétségbeesett pótolgatási kényszere csak mélyíteni fog a konfliktusokon. Nem arról van szó, hogy egy ötévessel azt gyakoroltassuk, hogy mikor kell hazajönni egy buli után, hanem arról, hogy hozzászoktassuk: vannak bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartani. Ha egy évtizedig szabad volt a vásár, akkor nehéz dolgunk lesz. Ha évekig úgy loptunk magunknak szabad perceket, hogy leültettük a képernyõ elé, ne kezdjük kamaszunkon számon kérni, hogy annyit tévézik. És még sorolhatnánk. Mindent, amit eddig megtettünk vagy nem tettünk meg, az arcunkba fogunk kapni.
Szörnyecskék
S hogy miért kellene örülnünk annak, ha utál? Hát leginkább azért, mert egy olyan rögös úton lépked, amelynek minden egyes bukkanója számos információt és tapasztalatot rejt a jövõjére nézve: a szakemberek szerint az a jó kamasz, akivel baj van. És hát néha fröccsen a sár, ha kátyúba hajt a szekér… Egészséges fejlõdést jelez, ha nem is extrém a gáz, de azért akad gond. Nézzünk magunkba… Elõfordult már az velünk, hogy valakit úgy próbáltunk - tudatosan vagy anélkül - kizárni az életünkbõl, jobban mondva a szeretetünkbõl, hogy rosszabb színben tüntettünk fel magunk vagy mások elõtt? A serdülõ sem tesz mást: meg akar szabadulni tõlünk, vagyis az állandó felügyeletünktõl, a gyerekkortól, az irányítástól, és ezért megpróbál minket távol tartani magától: visszabeszéléssel, lenézéssel, látszólagos utálattal. Pedig szeret õ, csak éppen nem akarja már azt a szoros köteléket, ami születése óta fogja, s immáron fogva tartja. Nincs más dolgunk, csak elengedni. És ez sokkal nehezebb dolog, mint bármelyik „fegyelemsértést” végigélni, lereagálni.
Szülõk tétlenségre ítélve?
Nagyjából. Hogy egy másik nagyszerû szakembert - Vekerdy Tamás - idézzek: „lemerülni, és kibekkelni…”. Még egyszer: nem most kell elkezdeni nevelni. Viszont feladatunk, hogy megóvjuk a kamaszt saját magától és a rá leselkedõ veszélyektõl, mert hát a vészjelzõrendszere még nem mûködik elég jól. Neuralgikus pont a hazajövetel kérdése: legyenek ésszerûen körvonalazott elveink. Nem túl célravezetõ annak az apukának a viselkedése, aki a 19 éves lányát este kilencig engedi el a barátaival. De azoké sem, akik azt sem tudják, hol és meddig van távol drága utóduk. Ismerek olyan belevaló anyukát, aki szintén belevaló fiainak továbbképzést tartott az „ivás” címû esetlegesen elõkerülõ tantárgyból: inkább az anyjától tudja meg, hogy a rumpuncs egy rémületesen pocsék valami, amit semmiképpen se keverjen pezsgõvel, minthogy erre a detoxikáló ügyeletese tanítsa meg. Egyébként a kamaszok jelentõs része úgysem tartja be a szabályokat, ez is az idegõrlõ játék része. Nem érdemes hegyi beszéddel összekötött bõdületes balhét csapni, nem kerülünk közelebb a célhoz, és a vérnyomásunk is az egekbe szökik majd: közöljük vele, hogy nem tartotta be a közösen meghatározott szabályokat, s ezért a közösen meghatározott büntetés jár. Pont.
Hagyjuk békén!
Ne cseszegessük állandóan, hogy keljen fel az ágyból, ne aludjon annyit. Észrevették, hogy (normál esetben) egy kamasz képes ebédre elfogyasztani egy étterem komplett menüjét kétszer? Kell neki, szüksége van rá a szervezetének, mint ahogy az alvásszükséglete is megnõ, mert mindaz, ami a testében-lelkében-agyában végbemegy, iszonyú energiát emészt fel. Kakastaréjt vágatott magának? Elõször is tisztázzuk magunkban, hogy valóban minket zavar ez, vagy cikinek érezzük a környezetünk elõtt? Ha ez utóbbi, akkor oldjuk meg magunk. Ha az elõbbi, gondoljunk arra, hogy a fizikai szükségletein kívül szüksége van arra is, hogy különbözzék tõlünk, néha nagyon, és kell neki az is, hogy tartozzék valahová. Látványelemeit tekintve pechünk van, ha neopunk a banda, amelyik befogadja, de még mindig ez a jobbik verzió annál, minthogy egész kamaszkorát magányosan töltse a szobájában. Igaz, akkor nekünk nincs sok dolgunk, de ennek ne örvendjünk annyira.
Hihetetlen nehéz úgy végigcsinálni ezt az idõszakot - akkor különösen, ha üvölteni tudnánk az idegességtõl és a pipától -, hogy minden körülmények között mellette és mögötte álljunk, bár neki szemmel láthatóan egyáltalán nincs szüksége a szeretetünkre. Legyünk okosabbak és bölcsebbek, és tudjuk, hogy de, szüksége van rá. Csak keresi a maga helyét a világban. Elég kegyes hozzánk a természet: ad jó pár évet arra, hogy megszokjuk a gondolatát annak, hogy gyerekünk el fog hagyni minket. Használjuk hát ki, ameddig velünk van, és minden józanságunkat és önfegyelmünket összeszedve csináljuk úgy végig, hogy csak egy alsókategóriás horrorfilmre hajazzon ez az idõszak.
Forrás: www.csaladinet.hu