Azzal kapcsolatban sajnos már kevés mûködõ tanácsot kapunk, hogy hogyan is állítsuk fel azokat a bizonyos korlátokat. Arról is kevesen beszélnek, miért is állunk hadilábon a határok betartatásával. Pedig az ok fontos: sokunknak úgy szabtak határokat, hogy az fájt. Sokunkat úgy állítottak le, ha valami nem elfogadhatót tettünk, hogy megszégyenítettek, megbüntettek, megütöttek, elszigeteltek, kifiguráztak, vagy semmibe vettek minket. Sokan élénken emlékszünk a haragra, kétségbeesésre, tehetetlenségre, amit ilyenkor átéltünk, és a dühre, amit a szüleink, nevelõink iránt éreztünk ilyenkor, és ami sokszor hosszútávon mérgezte meg velük a kapcsolatunkat.
Persze a szüleink szerettek minket, és a legjobbat tették, amire a rendelkezésükre álló információk és lehetõségek birtokában képesek voltak. Ám ettõl mindez még nagyon fájdalmas lehetett, és mert mi is mélyen szeretjük a gyerekeinket, szeretnénk másképp csinálni, ahogy valószínûleg õk is igyekeztek kijavítani szüleik hibáit.
Ennek az elkötelezett szeretetnek a fényében könnyû megérteni, sok szülõ miért nem követi a jó szándékú és megalapozott tanácsot: szabjon határokat, attól fogja magát a gyereke biztonságban érezni. A határok szabásának az a módja, amit általánosan ismerünk – fenyegetés, szidás, jutalmazással való manipuláció vagy büntetés - mind olyan eszközök, amik ellenében mennek a gyerekeink iránt érzett mély szeretetünknek, és rongálják velük a kapcsolatunkat. A türelemmel elmagyarázott érvelés alternatívája pedig sokszor egyszerûen nem mûködik. Amíg nem találunk más, mûködõ módot, addig - ha akár ezekkel az eszközökkel meg is szabjuk a kellõ határokat, - nem leszünk kibékülve magunkkal.
Pedig a határok megszabása tényleg fontos szülõi feladatunk, és nagy ajándékot adunk vele a gyerekeinknek: a megkönnyebbült lélek és a józan ész ajándékát. Csak épp nem úgy, és nem azért, ahogy azt a legtöbb forrásból halljuk. A határszabással kapcsolatos legtöbb eszmefuttatás ahhoz hasonlítható, amikor egy matematika példa megoldásánál rossz lépések sorozata után véletlenül még is jó eredményre jutunk. Mert az valóban igaz, hogy ha határokat szabunk a gyerekeink kibillent, bántó viselkedésének - mint amikor a testvérek egymásnak esnek, vagy egy gyerek megharap valakit, - akkor valami nagyon jó dolog történhet. Ahogy akkor is, amikor nem valami bántó viselkedést állítunk meg, hanem ésszerû elvárások elé állítjuk a gyerekeinket: pl. este tízkor nemet mondunk a „csak még egy” mesére, vagy holnapra eltesszük a tábla csoki második felét.
Amit ezekben a helyzetekben kevéssé értünk, hogy nem önmagában a határ megszabása az, amitõl a gyerek majd biztonságban érzi magát. Egy gyerek, akit mindig megbüntetnek, ha valami „rosszat” csinál, nem fogja magát biztonságban érezni. A biztonságérzethez kellenek a kiszámítható keretek, de ezen túl biztonságérzetünk abból is fakad, hogy tudjuk: van olyan ember az életünkben, aki feltétel nélkül szeret és elfogad minket, és akkor sem fordul el tõlünk, ha mi épp a legrosszabb formánkat hozzuk. A biztonságérzetünk abból fakad, hogy számíthatunk valakire, hogy megállít minket, ha hülyén viselkedünk, és nem engedi, hogy olyat tegyünk, amit késõbb megbánunk. A gyerekeknek nem egyszerûen határokra, hanem szeretettel megszabott határokra van szükségük, amikor mindezt megtapasztalhatják.
De ami az után jön, hogy felállítunk egy értelmes korlátot, talán még fontosabb a gyerekek biztonságérzetének kialakulásához. Ez pedig a sírás, a dühöngés, a hiszti, a kiborulás. Mindaz, ami miatt nehéz határt szabnunk, mert úgy érezzük tõle, valamit rosszul csináltunk, valamit nagyon elrontottunk, vagy megrendülünk, hogy a gyerekünk szenved miattunk.
Azért érezzük magunkat rosszul, mert van egy fontos, kevéssé ismert tény az emberi érzelmek mûködésérõl, amit nem tudunk, és amirõl kevesen beszélnek. Amíg úgy tudjuk, hogy valami rossz történik egy gyerekkel, amikor sír, vagy hisztizik, addig nehéz lesz határt szabjunk, mert úgy érezhetjük, valamiképp cserben hagyjuk õt. Vagy épp nagy szigorral szabunk határt, hogy a gyerekbe „belefagyjon a sírás”.
De itt a nagy hír: a sírás és a hiszti olyan velünk született gyógyító folyamatok, amik által a szervezetünk megszabadul a feszültségtõl. Mára mindezt kutatások is alátámasztják, kimutatták például, hogy sírás után alacsonyabb a szervezetben a stressz hormonok szintje, és magasabb azoké a hormonoké, amik a jó közérzettel vannak összefüggésben.
Gyerekeink mindezt bármi kutatási eredmény nélkül, velük születetten tudják – ahogy mi is tudtuk, míg szüleink a legjobb szándékkal le nem neveltek minket arról, hogy ilyen módon azonnal könnyítsünk a lelkünkön, és túljussunk a nehéz tapasztalatokon. Próbálnak is vele élni lépten-nyomon, ha szükségük van rá: belekötnek a szívószál színébe, állítják, hogy a testvérüknek több szál spagetti került a tányérjára, vagy megharapják a játszópajtásuk. Mindezek jelzések, amiknek egy az üzenete: "Segíts! Nem érzem már jól magam! Állíts le, hogy elkeseredhessek, és egy jó nagyot sírhassak, hogy utána friss szemmel lássam a világot!"
Ha ilyenkor nem szabunk határt az irracionális, túlzó, bántó viselkedésnek, magukra hagyjuk õket az õket nyomasztó nehézségekkel. Ilyenkor általában „emelik a tétet”. Ha eddig csak piszkálódtak, most már igazán csúnyán fognak beszélni, ha eddig csak azt kérték, fõzzünk tejbegrízt este tízkor, és mi ezt megtettük, akkor utána már almás pitét követelnek. Keresik, hogy mire mondunk végre nemet, megteremtve ezzel a lehetõségét annak, hogy kiborulhassanak, széteshessenek, kiadhassák magukból a rossz érzéseket, és utána immár ezek nélkül rakják magukat újra össze.
Ha mi ilyenkor mellettük tudunk maradni, és szelíden, de határozottan képviselni tudjuk, hogy "NEM", akkor a gyerekünk valóban igazán biztonságban érzi majd magát velünk és a világban. Nincs szükség sem "megbeszélésre", sem szigorra, hiszen nem célunk megállítani az érzelmek áradatát. Arra van szükségük ilyenkor, hogy értsük: erõs érzelmeik, dühös szavaik, az egész nagy káosz - nem az ellenségünk, inkább a szövetségesünk. A vihar elvégzi azt a munkát, amit mi általában erõnkön felüli energia befektetéssel - folyamatos meggyõzéssel, rábeszéléssel, a kívánságok teljesítésével, vagy szigorkodással, büntetéssel - sem tudunk elérni. Kisöpri azokat a rossz érzéseket, amik miatt a gyerekeink eleve irracionálisan viselkedtek. A mi dolgunk pedig nem az, hogy megoldjuk a helyzetet - ami ha sikerül is, a béke rövid életû - hanem az, hogy meghallgassuk és megtartsuk õket akkor, amikor nekik a legnehezebb.
Ez olyan bizalmat és mély kötõdést alakít ki kettõnk között, amihez foghatót semmi sem.
Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának írása
Forrás: www.osszekapcsolo.hu