Mind imádjuk a gyerekeinket, és mindig azon vagyunk, hogy az élet számukra a lehetõ legjobb, legboldogabb legyen. Akkor vagyunk boldogok, ha õk is azok, és ha õk boldogtalanok, óriási energiákat mozgósítunk azért, hogy az életük jobbra forduljon.
Ám a gyereknevelés mindennapjai során gyakran érezhetjük úgy, hogy „kész, vége, elég volt, nem bírom tovább!” A gyakori feszült helyzetek során igencsak lecsökkenhet a gyerekeinkben lelt örömünk, és könnyen túlélõ üzemmódra válthatunk: csak jussunk már el az oviba! Csak legyünk már túl a vacsorán! stb. Mindannyian ismerjük ezt.
Fontos, hogy tudjuk, ez nem a mi hibánk. Nincs velünk semmi gond. A gyereknevelés nehéz, érzelmileg és fizikailag is megterhelõ munka, amihez nagyon kevés támogatást kapunk. Ráadásul a gyerekekkel kapcsolatos kihívások mellett gyakran ott vannak a munkahelyi, más családi, pénzügyi nehézségek is. És ha mindezt még jól is tudnánk viselni – ami amúgy lehetetlen - akkor is napi szinten szembesülünk gyerekeink ilyen-olyan érzelmi kitöréseivel - mintha egy hullámvasúton ülnénk velük.
Nem csoda, ha olykor-olykor - vagy gyakran - kiakadunk. Olyat mondunk és teszünk, amirõl pedig megfogadtuk: soha! De így mûködünk, mint emberi lények: amikor túl nagy a stressz, lekapcsol az agyunknak az a része, amivel amúgy az indulatainkat szabályozzuk. Lekapcsol, hogy végre szabad kiutat találjon az a sok feszültség, amitõl rosszul érezzük magunkat, és végre megkönnyebbülve újra jobban mûködhessünk.
Sajnos, ez a mi nagy feszültségünk gyakran a gyerekeink nyakába zúdul, ami - tudjuk - senkinek nem tesz jót. Õk megijednek, kopik közöttünk a bizalom, minket pedig nyomaszt a bûntudat. Tartós megoldást az jelent, ha a feszültségeinktõl egy másik felnõtt társaságában szabadulunk meg, akivel erre "szerzõdünk". Mi erre a Páros meghallgatás eszközét javasoljuk, aminek a keretében két felnõtt rendszeresen, közbeszólás és kérdések nélkül egyenlõ ideig meghallgatja egymást, míg az egyikük cenzúrázatlanul, a saját érzésit megengedve és kifejezve elmondja, mi van vele.
Amint ezt bevezetjük az életünkbe, rögtön tapasztalni fogjuk, hogy több türelmünk lesz. Ha tegnap még kiabáltunk a gyerekkel, mert zuhanyzás közben elárasztotta a fürdõszobát, egy kiadós meghallgatás után ma már csak odahozzuk neki a felmosó vödröt.
De még így is lesznek alkalmak, amikor úgy érezzük, pattan a húr. Vagy azért, mert a testvérek már megint húzzák egymást, vagy mert csak azért se akarnak lefeküdni, vagy mert megütnek minket, stb. Mi pedig mindjárt robbanunk. Ahogy a gyerekeinknek is, amikor épp „vakvágányon fut” a viselkedésük, ilyenkor nekünk is leginkább két dologra van/lenne szükségünk: hogy kapcsolódhassunk valakihez, és hogy valamennyit kiadhassunk a bennünk dúló feszültségbõl. Álljon hát most itt néhány stratégia arra, hogy mit tehetünk ebben az utolsó pillanatban, hogy ebbõl valamennyit megadjunk magunknak, és ne változzunk gonosz boszorkává/üvöltõ szörnyeteggé.
1. Ismerjük meg, figyeljük meg magunkat! A legtöbb helyzetben nem egyik pillanatról a másikra robbanunk, hanem egy ideig elõtte már épül fel a feszültség. Mik a "nyomógombjaink"? Melyek a legnehezebben viselhetõ helyzetek? Jobb belátni, hogy valószínûleg nem fog sikerülni nyugodtnak maradnunk, mint azt remélni, hogy valami csoda folytán ma majd másképp lesz. Van egy pont, ami után már "nincs visszaút", ezért érdemes megfigyelni az odáig vezetõ utat, és még akkor cselekedni, amikor képesek vagyunk rá. Például bármelyik dolgot a következõk közül:
2. Ha tudjuk, adjuk át a helyzet kezelését másnak! Sajnos erre gyakran nincs lehetõség, mert nem túl szerencsés módon, ma Magyarországon a legtöbben egyedül töltjük napjaink nagy részét a gyerekeinkkel. Ám ha van segítség a láthatáron: vegyük igénybe! Nem kell mindent egyedül megoldanunk. Lehet, hogy a párunk, vagy a nagyszülõk más választ adnak egy-egy helyzetre, mint mi tennénk – ha ez békésebb, mint ami belõlünk elõtörni készül, akkor nem baj. Majd ha kicsit összeszedtük magunkat, újra pályára léphetünk!
3. Változtassunk a helyzeten! Amit anya természete már nem bír elviselni, azt az anyatermészet még könnyedén igen. Ha érezzük, kezd kezelhetetlen lenni számunkra a helyzet, csapjuk össze a kezünk, és kiáltsuk azt: gyerekek! kifelé! elmegyünk sétálni! Mindegy, van-e kedvük, vagy sem, esik, vagy sem. Amennyire lehet, derûsen tartsuk magunkat ehhez az elképzeléshez, és minél hamarabb valósítsuk meg! Ha kérdezik, miért: "mert nekem most erre van szükségem". Ha ilyenkor valamelyik gyerekünk sírni kezd - semmi baj! Egy kiadós sírás után õ is jobban fogja érezni magát, és már nem fog úgy viselkedni, amitõl mi is mindjárt felrobbanunk.
A mi családunkban nem egy olyan helyzet volt, amikor ez igazán jó mókába fordult. A legemlékezetesebb az volt, amikor egy novemberi hideg este az esõben együtt táncoltunk és énekeltünk egy ilyen „menekülést” követõen.
4. Hívjunk fel valakit! Arra van szükségünk, hogy valakinek kiönthessük a szívünk, és hogy érezzük: van, aki szeret és megért minket! Ez lehet a párunk, a szüleink, egy barátnõnk, vagy egy másik szülõ, akinek szintén szüksége van arra, hogy vészhelyzetben felhívhasson valakit. Beszéljük meg elõre a kiválasztott személyekkel, hogy amikor ilyen helyzet elõfordul, arra van csak szükségünk, hogy pár percig tanácsok és kérdések nélkül meghallgassanak minket. Lehetõleg menjünk át egy másik szobába, hogy a gyerekek ne hallják a kifakadásunk. Ha mégis, akkor utána - amikor már jobban vagyunk és tisztábban gondolkodunk - beszéljük meg velük a dolgot.
Ha gyakran leszünk dühösek, akkor a gyerekeket is bevonhatjuk az "anya/apa szelídítés" folyamatába, ez nekik is segít abban, hogy ne merevedjenek le, ne váljanak áldozattá. Amikor éppen jól mennek közöttünk a dolgok, beszéljük meg velük, hogy amikor látják, hogy kiakadunk, hozzák oda nekünk a telefont és egy telefonszámot (kitehetjük hûtõ mágnessel), és kérjenek meg minket arra, hogy hívjuk fel az ismerõsünket. Ezt érdemes többször el is játszani. Egyrészt, mert a mû-mérgeskedésünkön valószínûleg nagyon fognak nevetni, és ez oldja az éles helyzetekben elszenvedett feszültségüket, másrészt az eljátszás során nekünk is épülnek azok az új idegpályáink, amiknek köszönhetõen ezt - amikor tényleg szükséges - meg is fogjuk tudni tenni.
5. Mozogjunk, feszüljünk neki valaminek, adjunk ki hangot! A bennünk lévõ érzelmek, feszültségek mind energia, ami kiutat keres. Ha mozgunk, toporzékolunk, hörgünk, morgunk, nekifeszülünk a falnak, mintha el akarnánk tolni, vagy egy párnát teljes erõbõl az ágynak csapkodunk, akkor segítünk ennek az energiának a testünkbõl kiutat találni. Képzeljünk magunk elé egy „hisztizõ” kétévest! Õk ennek a gyógyuló folyamatnak a nagymesterei, sokat tanulhatunk tõlük ezen a téren! Itt is igaz, hogy békés idõkben érdemes megbeszélni a gyerekekkel, hogy „amikor anya/apa nagyon dühös, és nem akar veletek kiabálni, akkor be fog menni a szobába, és ezt-és-ezt fogja csinálni”. És gyakoroljuk is be velük ezeket a helyzeteket!
6. Ha még valamennyire "tudatunknál vagyunk", akkor remekül mûködik, ha játékosan átkeretezzük a helyzetet, játékosan fejezzük ki a dühünket, feszültségünket. Mondhatjuk pl. azt, hogy "Nézz rám gyerekem! Hány fejet látsz? Egyet?! Nem, nem! Már legalább három fejem van, és nõ a ki a többi is, és mindjárt tüzet is okádok!" És adjunk is ki hangot, kezdjük el kergetni a gyereket, mintha el akarnánk kapni, és meg akarnánk gyúrogatni. Vagy mondhatjuk, hogy mindjárt gonosz boszorkává változunk, és már tiszta bibircsók az arcunk stb. A lényeg, hogy valóban ki tudjuk fejezni a feszültségünket, de a játékos keret biztonságában, amitõl az egész sokkal kevésbé ijesztõ a gyerekeknek, nekünk viszont lehetõséget ad arra, hogy kiengedjünk valamennyi gõzt. Ellentétben azzal, amikor "türelmesek akarunk maradni", és utána nagyot robbanunk.
7. Feküdjünk le a földre, és engedjük el a helyzet irányítását! Igen, igen. Ha úgysem vagyunk olyan formában, hogy elõremutatóan kezeljük a helyzetet, akár fel is adhatjuk. Lehet, hogy a gyerekeink tovább dobálják a lakásban a gesztenyéket, üvöltetik a zenét, vagy nyomogatják a számítógép gombjait - de legalább nem romlik tovább a helyzet azzal, hogy mi kikelünk magunkból. Kiszállunk a helyzetbõl, feladjuk a harcot. És így az egész dinamika meg tud változni. Ha a gyerekeink nem kell nekünk feszüljenek, akkor már õk is tudnak másként cselekedni. Amúgy is, hogy anya/apa hirtelen elterül a földön, esetleg közben azt szajkózza "feladom, nem bírom", az erõsen a "meglepõ és mulatságos" kategóriába tartozik. Általában ennek a hatására a mi perspektívánk is - szó szerint, és átvitt értelemben is - megváltozik, másként látjuk a helyzetet, és egy kicsit késõbb képesek leszünk elõremutató módon határt szabni, cselekedni.
Legyünk magunkkal türelmesek! Idõ bármit megtanulni másként csinálni, mint ahogy eddig tettük! Hiszen új úton járunk! Ha eleinte csak 5-bõl egyszer sikerül nem kiabálnunk, örüljünk, és osszuk meg a sikerünket mással! Azt viszont fontos tudnunk, hogy a hosszú távú megoldást az hozza meg, ha mi önmagunk számára - többek között a Páros meghallgatás gyakorlásával - több támogatást szervezünk.
Ahogy a Páros meghallgatásban lassan elkezdjük kidolgozni magunkból a nehézségeket, nem csak azt fogjuk tapasztalni, hogy egyre többször sikerül bevetni valamit ezekbõl a "praktikákból", de azt is, hogy egyre kevesebbszer lesz rá szükségünk.
Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának írása
Forrás: www.osszekapcsolo.hu