Négy évnek kellet eltelnie ahhoz, hogy a kedélyek (a politikai nézeteltérések és a társadalmi szembenállások) lecsillapodjanak. 1927. augusztus 19-én a két Józsa egyesült, nagyközséggé alakult és megalkotta a nagyközség elsõ szervezeti szabályrendeletét:
a) Megszüntették a korábbi körjegyzõséget, vele együtt felszámolták a régi képviselõ-testületeket és az elöljáróságot.
b) Meghatározták azoknak a kötelezettségeknek és jogoknak a rendszerét, amelyek alapján a nagyközség mûködhetett:
30 tagú új képviselõ-testületet választottak, amelynek fele a legtöbb adót fizetõk közül került ki, másik felét pedig három évenként választották. Ez a képviselõ-testület volt a jogalkotás forrása, õ volt az elöljáróság felügyeleti testülete. Ez a képviselõ-testület rendelkezett mindazokkal a jogokkal, amelyek a községi vagyon, költségvetés, beruházás, hitelfelhasználás és kölcsönfelvétel kérdéseiben az önkormányzatot megillették.
c) A községi bíró helyettese a másodbíró volt, õk megõrizték korábbi vezetõi hatáskörüket. A végrehajtó szolgálatot a fõjegyzõ vezette, akinek munkáját a másodjegyzõ, az adóügyi jegyzõ, a hat tanácsbeli, a pénztáros és az írnok segítette. A községnek rendszeresített orvosi állása is volt.
A bírót, a másodbírót és a 6 tanácsbelit (az esküdteket) a lakosság által kijelölt bizalmiak útján maga a választóközönség küldte az elöljáróságba. A jegyzõket, a pénztárost, az írnokot és az orvost a képviselõ-testület választotta meg.
Az új nagyközségi irányító szervezet 1928. január 1-én kezdte meg mûködését. Az egyesített községek elnevezése Józsa lett, bár a gyakorlati életben a lakosság azóta is használja az Alsójózsa és Felsõjózsa elnevezéseket. Alsójózsa különválási szándéka még 1928 februárjában is szóba került, sõt ebben a törekvésében Felsõjózsa is támogatta, abba azonban semmiképpen sem egyezett bele, hogy a Böszörményi országúttól keletre esõ szántóföldeket és a Szentgyörgyi-erdõt Alsójózsához csatolják, mert ebben az esetben "Felsõjózsa jutott volna életképtelen, kritikus helyzetbe". 1931-tõl a közgyûlési jegyzõkönyvekben már nincs többé szó a különválásról.
A nagyközségi önkormányzat összeállította elsõ költségvetését, amelyben meghatározott pénzösszegeket ("alapokat") különített el a különbözõ feladatok pénzügyi támogatására, így születtek meg a korra és a nagy ínségben élõ községre oly jellemzõ "alapok":
1. községi közmunka alap
2. iskolaalap
3. testnevelési alap
4. segély alap
5. ínségakció-alap
6. árva alap
7. koldus alap
Az önkormányzatnak azonban olyan kevés pénz állt rendelkezésére, hogy 1929-ben 80%-os pótadó kivetését irányozta elõ. A lakosság azonban képtelen volt ezt az összeget kifizetni, mert egyszerûen nem volt mibõl. "A háromezer-hatszáz lelkes község halálra van ítélve" -hangzott el az 1928. október 13-i képviselõ-testületi ülésen. Földre volt szükség, amelyet Józsa Debrecentõl szeretett volna megszerezni. Felvetõdött a községtõl délre fekvõ Tócó-parti legelõ (városi kaszáló, ma természetvédelmi terület) házhelyeknek történõ kiosztása. Debrecen önkormányzata azonban ettõl mereven elzárkózott. A településnek nem volt üzeme, nem volt megfelelõ nagyságú, mezõgazdasági szempontból hasznosítható földterülete sem. Az 1929-33. évi válság Józsa lakosságát különösen sújtotta. A fõjegyzõ jelentése szerint "az egész község nyomortelepnek tekinthetõ, mert oly sok a szegény nincstelenek száma". Néhány száz ember a környezõ uradalmakban, gazdaságokban talált alkalmi munkát, mások nyakukba vették az országot (Szabolcstói-Baranyáig), hogy munkát keressenek. A munka nélkül maradók vasárnap délelõttönként a felsõjózsai községháza elõtt az emberpiacon árulták magukat, s örültek, ha munkájukért némi fizetséget kaptak.
Kiegészítõ olvasmány: Nagy a nyomor az uradalmak cselédházaiban
Nem hiszem, hogy volna még az országban annak a szociális elnyomorodásnak hasonmása, mely a Debrecen szomszédságában fekvõ Józsa községben található. A község lakói nagyrészt zsellér emberek, akik a falujukat körülölelõ nagybirtokon szerzik meg szûkös megélhetésüket. S Józsán az élet egyaránt nehéz, akár a nagybirtok cselédházaiban, akár a falu rozzant viskóiban húzódik meg valaki...
A zsellérházakat állandóan terhes, áporodott levegõ üli meg. Ahogy benyitunk az ajtón, a váratlan meglepetéstõl majd hanyatt esünk: a szegényszag úgy homlokon üti az embert, mint a tagló. Nyolcan, tízen, sõt tizenketten is élnek egy szobában. Ember ember hátán. Csoda-e, +ha itt minden meg áporodik. Ha az izmok elernyednek, s a gondolat megdohosodik!
A cselédház ajtajában, az ajtófélfának dûlve fiatal, nagycsontú cselédasszony áll s áttüzesedett arccal beszél:
- Gyerekünk van bõven, csak a kenyerünk kevés. A fertálypénzt és búzát, amelyet hat hétre kapunk, két-három hét alatt feléljük, s aztán jön három-négyheti koplalás...
Az a család, amelynek a kommenciós levelét nézem, kilenc tagból áll s évi járandósága a következõ: 40 pengõ készpénz, 420 liter búza, 1400 liter rozs, 60 liter bab, 20 kg szalonna és 20 kg só. Ezen kívül tarthatnak egy hasas kocát és ártánydisznót, s az uraságtól kapnak 1600 négyszögöl tengeri- és 300 négyszögöl krumpliföldet. A lakás minden zsellércsalád számára egy szoba és egy negyed konyha...
Könyvekhez, újságokhoz nem jutnak, s ha valakinek olvasni támad kedve, elõszedi az iskolás gyermekek tankönyveit. Szellemiségük megrekedt az elemi iskolai fokon. Ezt a megállapítást szûröm le annak a 21 éves lánynak az elbeszélésébõl, aki itt ül mellettem. Egész életében csak kisöccsei és húgai tankönyveit lapozgatta, a magasabb értelmiséget képviselõ betû még nem jutott el hozzá. Mozgás nincs az életében. Az élet egyedüli hullámzását a vasárnapi ricsaj képezi. Hodály, tánc, citeraszó. Most is oda készül. Szegényes mulatság. Neki ünnep! (Részlet Kállai Gyula újságíró – késõbb vezetõ politikus – 1939. március 5-én a Tiszántúli Független Újságban megjelent cikkébõl.)
Forrás: Lévai Béla: Lakóhelyünk - Józsa (Honismereti munkatankönyv