Napjainkban sokat besz élünk az urbanizációról, arról a folyamatról, amikor a falusi lakosság látványosan javuló életkörülményei, mûvelõdési lehetõségei következtében városi ember módjára kezd élni, viselkedni és beszélni. Józsa lakossága ma a gyors városiasodás korát éli, de nem mindig a jó értelemben. Az emberek kissé zárkózottabbak lettek, mint régen voltak, az utcán már csak az ismerõsök (vagy már azok sem!) köszönnek egymásnak, az újonnan betelepülõk pedig néha még a szomszédaikkal sincsenek beszélõ viszonyban. Az emberek nem érnek rá szomszédolni, vagy ahogy Józsán mondják, tanyázni. Többségük bizalmatlan másokkal szemben és mindig "nagyon elfoglalt". A városiasodás eredményeként a magyar köznyelv észrevehetõen terjed az í-zõ nyelvjárás rovására.
A múlt században településünkön éppen az ellenkezõ folyamat zajlott le: a városból kiköltözõ, urbánus lakosság vált vidékivé, falusivá. Kapcsolata a várossal egyre lazább lett, nem egy esetben végleg megszakadt. E század közepén még több olyan idõs asszony élt Józsán, aki soha nem ült vonaton, nem járt Debrecenben, egész életében nem lépte át a község határát!
Az erdõkkel körülzárt Alsójózsa lakosai több saját szokást, hagyományt alakítottak ki és õriztek meg, mint a nyitottabb, a környezõ településekkel (Hajdúböszörménnyel, Balmazújvárossal) élénkebb kapcsolatot tartó felsõjózsaiak. Pedig Felsõjózsán színesebb hagyományoknak kellett volna ötvözõdniük, hiszen ott a lakosság is több helyrõl sereglett össze. Az alsójózsai szokásokról, babonákról sok érdekes adatot megõrzött N. Bartha Károly néprajztudós 1931-ben megjelent könyve, a Magyar néphagyományok.
A múlt századbeli józsaiak igencsak babonásak voltak. Féltek a halottak visszatérõ szellemétõl, ezért a konyhaajtó küszöbe alá sok helyen állati vérrel összemázolt ruhadarabot ástak el, hogy a szellemeket távol tartsák. Hittek a bábaasszonyok (szülésznõk) babonás erejében, akik szemmel veréssel betegséget okozhatnak az újszülötteknek. Meg is fizették a munkájukat becsülettel, csak bajt ne csináljanak! Különösen féltették az állataikat a rontástól. Úgy tartották, hogy elég egy marék földet elvinni a tehén elõl, rögtön elapad a teje. "Annyi is elég, hogy idegen ember egyszer húzza meg a tehén tõgyét, éppen csak hogy tejes legyen a keze. Ha a kezét a kötõjéhez (kötényéhez) törli, s ezzel a kötõvel otthon megdörzsöli a saját tehenét, átviszi a tejet a magáéba, az elõbbi tehén pedig elapaszt." Néhány babona a jeles napokhoz, például a környék védõszentjének, Szent Györgynek a napjához kötõdött. "Szent György éjszakáján a kapu elõtt a földet kölessel kell felhinteni. Aki a kisgyermekes asszony vagy a tehén tejét el akarja apasztani, elveszti az erejét, míg a kölesen átmegy." Úgy is meg lehet akadályozni a tej elapadását, hogy "elles után sót és fokhagymát rongyba tekerve elásunk a tehén faránál..." "A tej visszajön, ha kilenc csipet földet veszünk abból az elsõ kilenc nyomból, amelyet a tehén kiindulásakor az istállóküszöbtõl az udvaron át megtett. Ezt a jászol elé szórjuk, hogy a tehén rátaposson. Az istálló küszöbén közben tüzet kell rakni..."
A józsaiak ismerték az ördöngösséget, tudtak táltos- és boszorkánytörténeteket. Az alsójózsai Földi Istvánné mesélte: "Egyszer keresztapámtól apám is meg akarta tanulni a boszorkányságokat. Osztán kimentek együtt a mezõre. Ahogy mentek, tanáltak elébb egy nyöves kutyát, azután meg egy pár galambot csókolózni. A végén tanáltak egy háromágú bogáncskórót. Azt mondja Szilágyi keresztapám édesapámnak: "Most állj fel erre a bogáncskóróra, osztán hajon egy dongó, nyisd ki a szád, hadd repüljék bele." Keresztapám meg félreállt. Igen, de édesapám nem nyitotta ki a száját a dongó elõtt, erre úgy levágták a bogáncskóróról, hogy nem tudott felkelni. Pedig addig megbírta a kóró! így oszt' nem tanulta meg a boszorkányságot, mert az a dongóban volt. Mikor osztán visszafele jöttek, azt mondja Szilágyi keresztapám: "Na látod, aki elnyeli a dongót, olyan utálatos lesz Isten elõtt, mint a nyöves kutya, mert nem szereti az Istent. Aki meg nem nyeli le, olyan kedves lesz, mint az a csókolódzó pár galamb."
/alsójózsai võfélyek 1885-bõl/
Forrás: Lévai Béla: Lakóhelyünk - Józsa (Honismereti munkatankönyv)