A 19. század elejére a szõlõtelepítõk a szentgyörgyi Jósa-birtok nagy részét beültették szõlõvel, csupán a Tócó-völgyet hagyták meg kaszálónak és a Rózsás dûlõt szántóföldnek. Az alsójózsai kertségeket kerteknek, a felsõjózsaiakat pedig részeknek nevezték. Egy-egy kertség részbirtokát látusnak hívták. Az alsójózsai kertek a következõk voltak: Vénkert, Kiskert, Unokakert, Rózsástelep, Tuskóskert és Csúcs, a felsõjózsaiak pedig Eördöghrész, Elekrész, Rózsarész és Csillagos. A Rózsás csárda az alsójózsai kertségekhez tartozott, a Csillagos csárda (Vay csapszék) pedig Felsõjózsához.
A kertségeket kertgazdák (kertbírók) irányították, akiket kertgyûléseken választottak meg a kertes gazdák. A kertgazdák jegyzõkönyvet vezettek az adásvételi és örökösödési szerzõdésekrõl, kimutatásokat állítottak össze a bevételekrõl és kiadásokról. Munkájukat tizedesek segítették, a dézsma beszedése az õ feladatuk volt. A rendre, fegyelemre évenként választott csõszök (õrök) vigyáztak. Munkájukért csekély juttatást is kaptak. Minden éjjel végigjárták a kertek alját, a fûaljat és a csõszfokossal egy X jelet húztak a földön, így jelezték, ha mindent rendben találtak. Szigorúan megbüntették a káromkodókat, még a "fene" szót sem lehetett büntetés nélkül kiejteni. Büntetés járt az éjszakai hangoskodásért, a pipázásért, a szõlõskert kerítésének (gyepû, gerádja) elhanyagolásáért. Meg azért is, ha valakinek „kint járt a tyúkja, kutyája”.
Az elsõ józsai szõlõsgazdák eredetileg református vallású városlakók voltak, csak a kertek megmûvelésére és szüretre jártak ki a városból. Hasonlóan mûvelték kertjüket, mint a mai városiak, akiknek víkendtelkük, hobbikertjük van valahol a városhatáron túl. Apró présházakat, pajtákat építettek a telkeken, ahol a szõlõtermesztéshez szükséges eszközöket (szerszámokat, boroshordókat, préseket, puttonyokat stb.) tárolták. A pajtát mindig a dülõút legszélére építették, hogy minél kisebb helyet foglaljon el az értékes szõlõskertbõl. Az utak így olyan keskenyek lettek, hogy a venyigével, szalmával megrakott szekerek éppen csak elfértek rajtuk.
A 19. század elején egyre több bérlõ (kertes gazda) végleg letelepedett Józsán. A pajtákat kibõvítették, átalakították lakóházakká. Elõbb kétosztatú (szobából és fõzõkonyhából, pitvarból álló) házakat építettek, majd a házak végében éléskamrát alakítottak ki. A házak elõtt faoszlopokon álló tornácot építettek. A ház udvar felõli végében sok helyen istálló épült a lovaknak, teheneknek.
A házak falát kezdetben sárból építették, a teteje pedig nád volt. A szobákat kemencével fûtötték, melynek a szája a konyhából nyílt. A konyha (pitvar) szabad kéményû volt, az edényeket a falra akasztották. A szobák berendezése igen egyszerû volt. Általában két ágyat állítottak be és egy kisebb heverõszerû tákolmányt (dikót) a fiúknak. Egy ágyban ketten, néha hárman is aludtak, a kisebb gyerekek "lábtul háltak". A ruhaféléket ládában (tulipános láda) tartották, a század második felében megjelentek a sifonok (szekrények) is. Az ablakokra firhangot (függönyt) akasztottak, a bibliát és más könyvféléket a mestergerendán tartották. A legtöbb szobában volt komót is (nagy, fiókos szekrény), a tetejére findzsákat (csuprokat, csészéket), poharakat, tányérokat, lámpát és órát raktak, a fiókjaiba pedig fehérnemût. Az ülõalkalmatosságok közül a legelterjedtebb a lóca és a támlás szék volt, a gyerekek és az öregek gyalogszéken kuporogtak.
Forrás: Lévai Béla: Lakóhelyünk - Józsa (Honismereti munkatankönyv)