A színtiszta rézbõl készített fémtárgyak túlságosan hajlékonyak és törékenyek. Az emberek korán felismerték, hogy 5-10 % ón vagy antimon hozzákeverésével kiváló ötvözetet lehet készíteni a rézõl. Az új ötvözet neve: bronz. A rézkor után következõ korszakot a tudósok errõl a fémötvözetrõl nevezték el bronzkornak, mely Kr.e. 2000-tõl 800-ig tartott.
Valószínûleg a bronzkori emberek jöttek rá arra is, hogy ha a kerámiakészítéshez összegyûjtött agyaghoz porrá õrölt csillámpalát kevernek, az új nyersanyag alkalmasabb edények készítésére:
a) a kiszárított edényeket alacsonyabb hõfokon lehet kiégetni, tehát könnyebben elkészíthetõk;
b) a kiégetett edényen máz képzõdik, ezért a vizet nem szívja magába és nem is ereszti át.
1858-ban szántó-vetõ emberek igen jelentõs bronzkori tárgyakat - elrejtett kincseket - találtak Esterházy Pál herceg szentgyörgypusztai birtokán, a Bondor-háton: 23 kardot, egy bronz üstöt, két bográcsot, sisakot és több más tárgyat. A Csegei-halom közelében elõkerült háromezer éves tárgyak a Magyar Nemzeti Múzeumba és a debreceni Református Kollégiumba kerültek. 1858-ban Józsa még nem volt önálló község, közigazgatásilag Debrecenhez tartozott, Szentgyörgy-pusztát pedig a böszörményiek bérelték. A régészek nem is szentgyörgyi leletnek, hanem "hajdúböszörményi kincs"-nek nevezték el a leletegyüttest. A szakirodalomban azóta is ezen a néven emlegetik.
Kétfülû bogrács és harci sisak a hajdúszentgyörgyi leletegyüttesbõl
1984 õszén a Kiskert utca 19-es számú ház udvarán szennyvízülepítõ akna ásása közben, kb. másfél méter mélységben egy bronzkori telep kerámiaégetõ kemencéjének a maradványaira bukkantak. A gödörbõl szürkés színû kerámiaedények töredékei és nagyon sok csillámpala került elõ. A kerámiatöredékekben ugyanaz a csillámpala csillogott, amelynek rögjei néha napjainkban is elõkerülnek a Józsakert és Kiskert utcákban építkezés vagy szántás során.
A Telek utcai Homok-halomtól délre, a Kiserdõ utca elején bronzkori temetõ sírjait rejti a föld. Ott, a Simon ABC helyén zsugorított temetkezés maradványai kerültek felszínre néhány évvel ezelõtt. A bronzkori emberek babonás hitvilágát tükrözi a temetkezésük módja: az élõk féltek a holtak visszatérõ szellemétõl, ezért temetés elõtt a halottakat zsugorított helyzetben összekötözték, néha erõs köveket is tettek rájuk vagy levágták a lábfejüket, hogy "ne tudjanak járni", "az élõket ne háborgassák".
Az emberiség õstörténetének, az õskornak utolsó szakasza a vaskor, mely Kr.e. 800-tól idõszámításunk kezdetéig tartott. A vaskorban az eszközök zömét már vasból készítették.
Széles körben elterjedt, a vaseszközök végleg kiszorították a használatból a kõszerszámokat. Lehetõvé tették az erdõirtást és a földmûvelését.
A vaskorban élõ népek többségét már név szerint is ismerjük. Kr.e. 550 körül pl. a Tisza vidékét a keletrõl érkezett szkíták szállták meg. Józsán is letelepedtek, temetõjük a szentgyörgyi Homok-halom északi oldalán volt, a kastély mögött. Szép urnák kerültek innen a múzeumba.
Bár a szkítáknak jelentõs szerepük volt a vas használatának elterjesztésében, ez igazán általánossá csak a nyugatról érkezett kelták letelepedése után vált. Õk honosították meg a fazekaskorong és a kézimalom használatát is az itt talált dák, trák és más népek között. A kelták józsai telephelyét, temetõjét nem találjuk, a Klastrom-parton viszont elõkerült egy ép kézimalom, a zeleméri földvár területén pedig erõsen grafítos agyagú kelta kerámia.
Az õskori népek a vízfolyások mentén hatalmas kunhalmokat (temetkezõ helyeket) emeltek. Ilyen például a Tócó felsõ folyása mentén az a kunhalom, amelyre 1310 körül a magyarok templomot építettek (Zeleméri templomrom).
Forrás: Lévai Béla: Lakóhelyünk - Józsa (Honismereti munkatankönyv)