Különösen nagy fájdalommal búcsúzik tõle az Alsójózsai Nyugdíjas Egyesület, amelynek hosszú ideig klubvezetõ helyettese volt, majd 2015. januárjától a közgyûlés az egyesület elnökének választotta. Elnökként is ambiciózus és fáradhatatlan munkájával vitte tovább, s elõbbre az Alsójózsai Nyugdíjas Egyesületben a teendõket.
Búcsúznak tõle a 2010-ben alapított Józsai Polgárõrség tagjai, amelynek aktív tagja volt. A SZEM mozgalom lelkes szervezõjeként sokat tett a bûnözés megelõzéséért, a közbiztonság fenntartásáért.
Gyászolják az Alsójózsai Nótakör tagjai, akikkel sok fellépésen szerepeltek, és a Nótakör vezetõjeként aktív részt vállalt a mûsorok összeállításában, a szervezési feladatokban.
Búcsúznak tõle a DMK Józsai Közösségi Házának munkatársai, a Józsai Könyvtár dolgozói, és a helyi civil szervezetek.
Búcsúzik tõle Balázs Ákos alpolgármester aki sok éven át dolgozott vele önkormányzati képviselõként az Alsójózsai Nyugdíjas Egyesület támogatásán és a polgárõr munka erõsítésén.
Fáradhatatlanul dolgozott a település kulturális életének gazdagításán. A kapcsolattartást a közösségi házzal, a nyugdíjasés egyéb társadalmi szervezetekkel kiváló szinten mûködtette, látta el. Nagyon szerette ezt a társadalmi munkát végezni. Szerette az embereket, idõseket, fiatalokat egyaránt. Õ az, aki minden erejével a közösségért dolgozott, és még betegen is csak munkálkodott.
Súlyos betegségében a nehezen, de csendesen viselt szenvedései után, életének 66. évében örökre megpihent, a súlyos kór legyõzte õt.
Tisztelettel búcsúzunk Tõle. Nyugodjon békében, emlékeinkben megõrizzük, hálásan gondolunk vissza rá. Szeretteinek vigasztalódást kívánunk.
Gazdag múltat épített - mindig elõre nézve
A búcsú mindig egy korszak végét, valaminek a lezárását jelenti. Azért megrendítõ, mert tudjuk, akitõl, amitõl búcsúzunk, az már visszavonhatatlan, és már csak az emlékeinkben térhet vissza. Nehéz kimondani: Pásztor Ferencné Irénkétõl búcsúzunk – most nemcsak a nyári szünet idejére, hanem a végsõ alkalommal.
Mire tanított bennünket Irénke egész életében? Hogy a búcsú olyan, mint egy küszöb, amin átlépve egy másik világba kerülünk. És ott, abban a másik világban, a másik élethelyzetben is meg kell állnunk a helyünket. Fiatalon õ is azt gondolta az életrõl, mint mi, valamennyien: a párjával családot alapítanak, építkeznek, nagy szeretetben nevelik a gyerekeiket, idõs korukban boldogan sétálgatnak az állatkertben az unokáikkal, mesélnek nekik a régi idõkrõl, majd a dédunokáikat ringatják a karjaikban. Az életük egyenes mederben halad a végtelen óceánja felé. Ki ne tervezné így az életét? De mindez egy pillanat alatt összeroppant, mint a talpunk alatt az üres csigaház. Ki tudja, hogy a férje halálát sorscsapásnak vagy a véletlenek szerencsétlen egybeesésének tekintette - sohasem volt alkalmunk errõl beszélgetni. Hívta a tettvágy és a kötelesség.
El kellett búcsúznia a régi életétõl, egyedül folytani a gyerekek nevelését, felvállalva a gondoskodó, kenyérkeresõ apa szerepét is. Majd õket is el kellett búcsúztatni, a maguk útjára engedni õket, és gondoskodó szeretettel fordulnia idõs, beteg szülei felé, tudva, hogy egyszer õket is el kell engednie. Talán ez a sok búcsúzás tette olyan emberré, hogy gondolatban mindig a jövõn munkálkodjon. Mindig tervezett, még nyugdíjba vonulása után is azon igyekezett, hogy hasznossá tegye magát mások javára. A jövõn munkálkodott, nem is akárhogyan! Mindent alaposan, átgondoltam megtervezett, ügyelve a legkisebb részletekre is. Határtalan lelkesedéssel, fiatalos lendülettel vetette magát a közösségi munkába, a rendezvények, ünnepségek, kirándulások, házassági évfordulók, születésnapok, névnapok megszervezésébe, az adminisztrációs teendõkbe, a pályázatok megírásába a nyugdíjas klubban. A munkásságát Bolyai János szavaival jellemezhetném: „Semmit se szeressek félig csinálni, vagyis a tökély elõtt megelégedni”. Tudta, hogy egyszer mindentõl el kell búcsúznunk, és amit magunk mögött hagyunk, annak tökéletesnek kell lennie, hogy szívesen emlékezzünk rá. Sosem végzett félmunkát, inkább rááldozta az éjszakáit is, hogy minden a legjobban sikerüljön. Fáradhatatlanul dolgozott az idei farsang elõkészítõ munkálataiban, súlyos betegen is.
De eljött az idõ, amikor érezte, közel a végsõ búcsúzás. Leült az asztal mellé, és írni kezdett:
„Rövid életutam…”
Még ekkor is a jövõre gondolt, hogy hamarosan át kell lépnie az utolsó küszöböt, és nem mehet üres kézzel, ha felvételét kéri az angyalok seregébe. Egész életét tette a kezükbe, egy levélben összesûrítve: ez vagyok, ezt tettem másokért – családomért, embertársaimért. Ezt a küzdelmes, másokért munkálkodó életutat viszi magával egy másik világba, de nekünk is hagy búcsúajándékot. Itt hagyja nekünk a közös élmények emlékét, amiért egész életében dolgozott. Nagyon köszönjük, Irénke, soha nem feledjük! Nyugodj békében!
Sz. M.