1949. Sokunk ekkor még meg sem látta a napvilágot, csak történelemkönyvekbõl ismerjük ezt a korszakot. S akik éltek is, még zsenge gyermekkoruk éveiben jártak, alig-alig tudják felidézni az akkori eseményeket. Nem így Németi Sándor, és felesége, Iván Eszter, akiknek élénken él az emlékezetében ez az év, mert ekkor kötöttek házasságot, éppen 70 esztendeje. Az idõs józsai házaspárt e jeles évforduló kapcsán kerestem meg, hogy beszéljenek a hosszú házasság és a hosszú élet titkáról.
-Mi a hosszú házasság titka? Hát, hogy sokáig kell élni! – mondja viccesen Sándor bácsi, amikor a jövetelem célját ecsetelem – Tessék csak beljebb kerülni, majd mindent sorra elmesélek.
Már a konyhaasztal mellett ülünk, amikor Sándor bácsi folytatja a történetét:
-Tudja, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fogok élni, mert nagyon sokat nélkülöztünk, és sok nehézséggel kellett megküzdenünk. Én 1925-ben születtem, a feleségem egy évvel fiatalabb. Édesapámat 1933-ban elvesztettem, anyánk egyedül nevelt kettõnket a testvéremmel. Nagy szegénységben éltünk, 10 éves koromban már libapásztornak adtak Macsra. 1937-tõl lett egy mostohaapám, és született még két testvérem. Édesanyám másodszor is megözvegyült, így én lettem a családfenntartó. Újságkihordóként dolgoztam. Házról házra jártam, árultam az újságokat. A háborús idõkben itt, Józsa határában állomásozott egy tüzérezred egy üres juhhodályban, és az ott elszállásolt katonák sok újságot vettek. Mindig kaptam borravalót is, mert a katonáknak volt pénzük, viszonylag jól kerestem.
-Hogy ismerkedtek meg Esztike nénivel?
-A keresztanyja itt lakott a szomszédban, és én gyakran jártam át segíteni, ezt-azt megcsinálni. Õk Bánkon laktak, de gyakran jött a keresztanyjához vendégségbe. Nekem nagyon megtetszett, beszélgettünk, jártunk együtt bálba, tánciskolába, és 1949-ben összeházasodtunk.
-Milyen volt akkoriban, a háború után egy lakodalom?
-Lakodalom? Nem volt itt semmiféle lakodalom. Nagy volt a szegénység, nem telt lakodalomra. Az õ szüleinél, Bánkon volt egy ebéd, mert itt, édesanyámnál nem fért el a két család az asztalnál. Úgy kerültünk össze, hogy nem volt semmink. Ugye, ma úgy mondják ezt, hogy nincstelenek voltunk.
-Ifjú házasokként hova költöztek, hol laktak?
-Még legénykoromban édesanyám háza végéhez építettem egy szobát sajátkezûleg, oda költöztünk be. Idõvel sikerült vennünk egy malacot és baromfikat, az ellátott élelemmel. Ketten már könnyebb volt.
-Milyen volt akkor a fiatal házasok élete?
- Nekünk szerencsénk volt, mert 1950-ben állást kaptam a vasútnál. A fix munka, fix fizetés nagy biztonságot jelentett. A feleségem nem dolgozott, állatokat tartottunk, abból is jött egy kis pénz. Két év múlva már telket tudtunk venni, és 1954-ben felépült a saját házunk. De nem üldögéltünk továbbra sem tétlenül, 1959-ben új korszak kezdõdött az életünkben. Akkorra már megszületett a két gyermekünk. A kislányunk paralízist kapott, a feleségem ápolta, ez szinte minden idejét lefoglalta. Én pedig tanulásra adtam a fejem.
-Munka mellett erre is volt energiája?
-Igen. Akkoriban sok szakemberre volt szükség a MÁV-nál, és a kollégáim, látva, hogy jó a kézügyességem, javasolták, hogy végezzem el a sínhegesztõ tanfolyamot. Igen ám, de ehhez kellett a 8 osztályos általános iskolai végzettség. Nekem csak 4 elemim volt, mert dolgoznom kellett, édesanyám kivett annak idején az iskolából. Beiratkoztam a dolgozók iskolájába, egy év alatt elvégeztem az 5-6. osztályt, nyáron levizsgáztam a 7. osztályos anyagból, és 1961-ben megkaptam a 8 osztályos végbizonyítványt. Ekkor szabad lett az út a tanuláshoz: 10 hónapig Budapestre jártam heti 1 alkalommal, utána itt Debrecenben letettem a szakmunkás vizsgát. Ezután jelentkeztem gépipari technikumba, és 1966-ban gépésztechnikusi képesítést szereztem. 1967-ben jelentkeztem Budapestre a mûszaki tiszti iskolába, és 1969-tõl, az iskola befejezése után, termelésirányító mûvezetõ lettem a vasútnál. Innen mentem nyugdíjba 1985-ben.
-Bámulatos, hogy munka és család mellett jutott idõ még a tanulásra, karrierépítésre is.
-Bizony, munka mellett! És nem is akármilyen munka mellett, mert ott is igyekeztem a legjobban teljesíteni. Több kitüntetést is kaptam. Egyedül nem ment volna. A feleségem mindenben mellettem volt, átvállalta az itthoni munkák java részét, biztosította a feltételeket a tanuláshoz, a munkához, gondozta a beteg gyereket. Le a kalappal elõtte a helytállásáért!
-Visszagondolva erre a 70 évre, melyik volt a legnehezebb korszak az életükben?
-A legnehezebb a Horthy-korszak és a háború idõszaka volt. A nagy szegénység miatt. Meg amikor jött egy-egy komolyabb betegség. Sajnos a feleségem állapota elég gyenge már pár éve. Én gondozom, és tornával, aktív életmóddal igyekszem megõrizni az erõnlétemet, mert tudom, hogy szüksége van rám.
-És melyik volt a legszebb korszakuk?
-Amikor elhelyezkedtem a vasútnál, és rendszeres fizetést kaptam. Végre volt reményünk, hogy elõbbre tudunk jutni, ha dolgozunk. Emlékszem, micsoda öröm volt, amikor az elsõ fizetésembõl vettem egy biciklit, és azzal járhattam munkába. Fejlõdés volt a háborús nehézségek után. És azután a nyugdíjas évek. Szeretem a kertészkedést, és azóta több idõm van rá. Igyekszem megõrizni a fizikai aktivitásomat, reggel-este tornázni szoktam, rendszeresen biciklizek. Szeretek olvasni, és nyugdíjasként erre is több idõm van. Olvastam, hogy a test mellett az agyat is tornáztatni kell, hogy megõrizzük az egészségünket.
-Hogyan érte meg az egypártrendszert, a pártállam idõszakát?
-Hát, nézze! Abban az idõben nem tölthetett be vezetõ pozíciót, aki nem volt párttag. Én is az voltam, sõt, beválasztottak a józsai területi alapszervezet vezetõségébe is. Nem érdekelt különösebben a pártideológia. Mivel tudták, hogy szeretek olvasni, tájékozott vagyok az irodalomban, megválasztottak kultúrfelelõsnek. Csak egy cím volt, semmi más. Nem is bántott senki érte a rendszerváltás után, senki nem vont felelõsségre, mert nem volt miért. A kiváló dolgozói kitüntetést, az érdemes vasutas címet és a kormánykitüntetés bronz fokozatát a munkámért kaptam, nem a politikai tevékenységemért.
Idáig értünk a beszélgetésben, amikor csatlakozik hozzánk Esztike néni a szokásos csütörtöki szépítkezés után. Hetente egyszer jár hozzá a lánya segíteni hajat mosni, rendet tenni, takarítani.
-Jó férje van, ugye? – teszem fel neki a kérdést kicsit közelebb hajolva hozzá, mert eléggé megromlott a hallása az utóbbi idõben.
-Hát, nagyon jó! Nekem szerencsém volt. Száz közül egy, ha van ilyen! – mondja, és remegõ kezén mutatja is felemelt hüvelyujjával, nyomatékot adva mondandójának. – Õ mindig a családjáért dolgozott, tanult, mindig mi voltunk neki a legfontosabbak.
Közben elõkerül néhány fénykép, és Esztike néni lelkesen sorolja, kik láthatók a képeken. Nagy szeretettel beszél 3 unokájukról és egy dédunokájukról. A családi fotók apropóján nem hagyhatom ki a kérdést:
-70 együtt töltött év után mit üzennek a fiataloknak, mi a hosszú, boldog házasság titka?
-Nincs titok. Csak fontos dolgok vannak: az egymás iránti hûség, az egymásra figyelés, a kölcsönösség, az igazmondás. Legfontosabb az egymáshoz való igazodás. Olyan nincs, hogy ne lennének nézetkülönbségek, de közösen, egymásra figyelve mindent meg lehet oldani. Régen az asszonynak hallgass volt a neve, de mi mindent megbeszéltünk, ugyanúgy részt vett a döntésekben, mint én. Mindenkinek megvolt a maga területe, amihez jobban értett, megosztottuk a munkát. Szerintem nyugodtabb egy család élete, ha a nõ otthon van, nem jár el dolgozni. Az egy biztos hátteret ad a családnak. – veszi át a szót ismét Sándor bácsi.
-Sok nõ úgy gondolja, hogy ettõl másodrendû szerepe lesz a családban.
-Éppen ettõl lesz elsõbbrendû, mert az egész család részére õ teremti meg az alapot: az otthont, ami a legfontosabb. Nyugodt otthon nélkül a munka sem megy jól. Ez a baj a mai családokban, hogy nincs, aki a nyugodt otthont megteremtse.
-Van-e valami fájó pont, amit szerettek volna elérni, de nem sikerült? Van-e valami, ami kimaradt az életükbõl?
-Nincs semmi. Teljesen elégedett vagyok az életünkkel. Mindent a két kezünk munkájával értünk el, soha nem vágytunk ennél többre. A mai fiatalokkal az a baj, hogy mindig többre vágynak. Olvasom az újságokban, hogy sok házasság ezért megy tönkre. Én azt szoktam mondani: nehéz élni, de nagy nyugodalom, hogy élünk. Jó együtt lenni, elbeszélgetni. Mi még 70 év után is örömmel nézünk egymásra, összenõttünk ez alatt a hosszú idõ alatt. Nincs olyan, ami kimaradt volna az életünkbõl. Ha újrakezdhetném, akkor is mindent ugyanígy csinálnék.
Talán ez a titok? Mi úgy éljük az életünket, mintha autóban ülnénk: gyakran váltunk sávot, mert azt gondoljuk, a másik sáv a gyorsabb, és hamarabb célhoz érünk. Pedig a cél nem lehet más, csak egy ilyen nyugodt, elégedett élet, mint a Németi házaspáré, amit nem elérünk majd valamikor, hanem megteremtjük magunknak.
Szarka Margit