Az emberkéz alkotta tárgyak mindig különös varázzsal hatnak ránk. Egyrészt azért, mert rendszerint egyetlen példány készül belõlük, nincs két teljesen egyforma belõlük: egyszeriek és megismételhetetlenek, ellentétben a sorozatgyártással készült termékekkel. Másrészt magukon hordozzák az alkotójuk személyiségét, érzéseit, gondolatait, és megszólalnak, megszólítanak bennünket. Mindegyikben egy történet van elrejtve: az alkotó és a mû közös története. Talán ez ihlette a három kiállítót, Pulics Sándort, Felegyi Pált és Kovács Istvánt, hogy a XX. század végéig használatos szekereket, kocsikat tanulmányozzák, és ezeknek a mestermûveknek a kicsinyített másait elkészítsék, örökül hagyva a fiatal nemzedéknek.
A kiállítás megnyitó ünnepségén Mátrai-Nagy Andrea Bíborka, etnográfus rövid áttekintést adott a kocsik történetérõl. Azt talán kevesen tudják, hogy ezek a kerekeken gördülõ szállító jármûvek a Kárpát-medencébõl indultak világhódító útjukra, hiszen a Komárom megyei Kocs községben készítették az elsõ kocsi szekereket középkorban. Elsõ írásos említése a XII. századból való. El sem tudjuk képzelni, hogy ez milyen forradalmi újítás volt abban az idõben, amikor még teherhordásra csak emberi erõ állt rendelkezésre, és az egyetlen közlekedési „eszköz” a ló volt. Hatalmas gazdasági elõnyt jelentett a nagyobb rakományok szállítására alkalmas szekér, és nagy szerepet kapott a személyszállításban is. A gazdasági és kulturális érintkezés új távlatát nyitotta meg. Elõnyeit felismerve a kocsiposta szolgáltatást Mátyás király vezette be, 1485-ben.
Magyarországnak jelentõs szerepe volt a kocsigyártásban, mivel itt jelen voltak azok a kézmûves mesterek, akik összehangolt munkájára volt szükség a kocsikészítéshez. Bognárok, szíjjártók, kovácsok, bõrmûvesek tökéletesítették, és tették egyre gyorsabbá, kényelmesebbé, és egy-egy speciális funkcióra alkalmassá a kocsikat. A régi mesteremberek találékonyságát, magas szakmai tudását bizonyítják a kiállításon is látható jármûvek, a tûzoltó kocsitól az elegáns hintóig.
A kerekeken gördülõ, állatvontatású jármûvek fénykora több száz évig tartott. A vasút, majd a motor meghajtású autók elterjedésével a XX. század végére szinte teljesen eltûntek a régi szekerek. Ma már az utakon szinte egyáltalán nem látunk ilyen jármûveket, legfeljebb egy-egy tájház udvarán áll még belõlük egy példány. Ezért jelentõs a most kiállító három alkotó munkássága, hogy gondos, aprólékos munkával elkészítették ezek élethû, tízszeres kicsinyítésû makettjeit, hogy megõrizzék az utókornak.
A kiállítás megnyitóján Dr. Mazsu János, a DMJV Önkormányzat kulturális bizottságának elnöke méltatta értékmegõrzõ munkásságukat. Sajnos az alkotók közül ketten már nincsenek közöttünk, Felegyi Pál és Pulics Sándor felbecsülhetetlen értékû hagyatékát családtagjaik gondozzák. Kétszeresen is érték számunkra ez a gyûjtemény: bemutatja történelmi örökségünk egy szeletét, a magyar kocsigyártás történetét, és maguk a makettek is olyan mûvészi értéket képviselnek, amire méltán büszkék lehetünk. Kezdeményezték a gyûjtemény felvételét a Debreceni Értéktárba, amelynek elbírálása most van folyamatban.
A harmadik alkotó, Kovács István, a ma Tiszafüreden élõ makettkészítõ személyesen is részt vett a kiállítás megnyitóján. Néhány kulisszatitkot is megosztott a hallgatósággal. A hagyományos szekerekrõl elmondta, hogy akár ezernél is több alkatrészbõl álltak, amelyet õ igyekszik a lehetõ legnagyobb pontossággal lemásolni a makettek készítésénél. A megmunkáláshoz az apró szerszámokat is maga készítette. Nem használ korszerû ragasztási technikát, a csavarkötésekhez például gombostûre vág menetet, és azzal rögzíti az alkatrészeket.
A bemutatott kocsikhoz, szekerekhez, hintókhoz Czentyéné Zolnai Irén festõmûvész életképei idézik meg a régi korok hangulatát. Aki szeretné megtekinteni ezt az egyedülálló értéket képviselõ kiállítást, látogasson el a Józsai Közösségi Házba július 1-ig. Mivel a makettek nagyon sérülékenyek, valószínûleg utazó kiállítás formájában más helyszínen nem fogják bemutatni a teljes gyûjteményt, most érdemes kihasználni ezt a páratlan lehetõséget.