Aki egyszer Székre ellátogat, már nem térhet vissza ugyanolyan emberként, mint mielõtt odament – vallja Oláh Tibor fotómûvész, most megnyitott kiállításának ajánlójában. Ugyanezt élte meg Venter Tibor, és felesége, Ilona, akik széki látogatásuk után elhatározták, hogy megmutatják ezt a páratlanul gazdag kultúrát a józsaiaknak, meghívják településünkre széki barátaikat. Lelkes szervezõmunkájuk eredményeként február 15-16-án megvalósulhatott ez az álmuk. Népzenészek, néptáncosok jöttek hozzánk a hétvégén, magukkal hozták hímzéseiket, szõtteseiket, csizmakészítõ hagyományaikat, bemutatták festett bútoraikat.
Pénteken délután Oláh Tibor fotómûvész képei segítségével ismerkedtek meg a látogatók Szék vidékével, az ott élõ emberek mindennapjaival. A fényképek segítségével a ’70-es évektõl napjainkig követhetjük a község életét, ma is élõ hagyományait. A kiállítás megnyitóján bemutatkozott a Szalmakalap Hagyományõrzõ Néptánccsoport, és Pali Marci prímás a zenekarával.
Filep Klára, és férje, Filep Sándor a széki hagyományokról beszélt a hallgatóságnak. Beszámolójukból megtudhattuk, hogy milyen mélyen él településükön még ma is a hagyomány szabályozó hatása. Tréfás történetekkel szemléltették, hogy mennyire nehéz volt számukra a modern kultúrával való találkozás. A Kolozsvártól 60 kilométerre fekvõ településük évszázadokig zárt közösségként mûködött, és a szocializmus idején szembesültek elõször a modern szokásokkal. Gyermekkorukban, az állami oktatás bevezetése után nagy ellenállást váltott ki, hogy tornaórán a lányoknak is sportmezbe kellett bújni. A lányok testnevelés órán is pendelyt és keszkenyõt, azaz fejkendõt viseltek, mert nem voltak hajlandók megválni tõle. Fiúk elõtt a lányok nem mutatkozhattak fedetlen fõvel, rövid tornanadrágban. Nagyon mókás látványt nyújtottak pendelyesen, fejkendõvel a kosárlabda pályán és a távolugró gödörben. Azóta már sokat változtak ezek a szigorú szabályok, de Oláh Tibor fényképein láthatjuk, hogy még az 1970-es években is népviseletben jártak dolgozni, nem öltöztek 20. századi munkásruhába. Mára már sokat változott a helyzet, de ünnepeken, különleges alkalmakon ma is a hagyományos „gúnyát” öltik magukra.
Szombaton délután bemutatót is láthattak az érdeklõdõk a széki népviseletrõl. Azt is megtudhattuk, hogy ma ismert ruházatuk körülbelül 300 éve vált ilyenné. 1717-ben súlyos tragédia érte az akkor még városi rangot viselõ települést: tatár csapatok törtek be, és csaknem a teljes lakosságot lemészárolták. Mindössze százan élték túl a támadást, akik eldöntötték, hogy örök idõkig gyászolni fogják az elhunytakat. Ekkor változtatták a viseletüket pirosra és feketére, megidézve a vér és a gyász színét.
A viseletbemutató mellett két elõadást is hallhattak az érdeklõdõk. Dr. Varga Sándor a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének adjunktusa mutatta be Szék történetét és a hagyományos széki táncrendet.
A közösségi ház elõterében az érdeklõdõk kipróbálhatták a széki hímzést és a bútorfestést. 6 óra után a gyerekeknek tartottak hangszerbemutatót és aprók tánca táncházat, 7 órától pedig a felnõtteknek szólt a muzsika késõ éjszakáig. A széki táncházra számos népzenész és néptáncos is érkezett Debrecenbõl és távolabbi településekrõl, és közös örömzenéléssel énekléssel, tánccal idézték meg a régi mulatságok hangulatát. A szívek és lábak együtt dobbanása, a mezõségi és hajdúsági dallamok egybecsengése bebizonyította, hogy olyan közös nyelv ez, amihez nem kell tolmács, megértjük egymást akkor is, ha egy országhatár választ el bennünket egymástól.
A két nap remek hangulatáról meggyõzõdhetnek olvasóink is, ha megtekintik az ott készült fényképeket a galériánkban.