Ennek kapcsán olvastam egy nem mindennapi bejegyzést az egyik közösségi oldal józsai csoportjában: „Sziasztok! A kisfiam hólapátolást vállal a Sillye Gábor utcán és a kapcsolódó zsákutcákban. A honorálást a korrekt belátásotokra bízzuk! Ha nincs idõtök vagy kedvetek lapátolni, üzenjetek! Boldogan megy.” A szokatlan hirdetés elgondolkoztatott, és régi emlékeket csalogatott elõ a régi, pókhálós múltból.
A ’90-es évek végén költöztem Józsára. Az egyik napon az akkor 9 éves lányom elment biciklizni. Körülbelül egy óra múlva tért vissza, és kíváncsian kérdeztem tõle, hogy merre járt, mit látott. Õ ragyogó arccal mondta: - Á, csak itt voltam a harmadik szomszédban. Esztike néni behívott, és megkínált lebbencslevessel. Meg is ebédeltem nála… Akkor éreztem, hogy jó helyre kerültem, egy szeretõ, jó közösségbe, és valószínûleg már sohasem fogok elköltözni innen.
Teltek az évek, a régi házak üresen maradtak. A gazdáik vagy az angyalok közé költöztek, vagy a gyermekeikhez a kényelmes, összkomfortos városi lakásukba. Utána munkagépek jöttek, a régi házakat lebontották, és újak épültek helyettük. Ezek másmilyen házak: az utcára nem nyílik rajtuk ajtó. A lakói már bent a házban beülnek az autójukba, és elegánsan kihajtanak az automata garázskapun. Csak néha-néha találkoznak a szomszédaikkal. És akkor jön egy fiúcska, és megzörgeti az ablakot: - Segíthetek ellapátolni a havat? Épül valami ismét a házak köré, amit úgy hívnak: közösség. Amitõl jól érezzük itt magunkat.
Nézem a fehér ruhába öltözött fákat. Az ágak között mintha egy mosolygó angyalka arcát látnám feltûnni…de lehet, hogy csak egy havat hozó felhõ suhant át az égen, hogy örömöt hozzon egy kisfiúnak, aki szeretne valami jót tenni másokért. Megérint egy érzés: mintha az öröm lángocskájának melege költözött volna a kabátom alá…advent harmadik vasárnapján.
Szarka Margit