A közöttünk alkotó mûvész több szakmai elismeréssel büszkélkedhet, és joggal mondhatjuk, hogy napjaink egyik legaktívabb szobrásza. Nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is ismerik: számos nemzetközi kiállításon szerepelt már kisplasztikáival, és több nagyvárosban állnak köztéri szobrai, nemcsak itthon, hanem Bulgáriában, Lengyelországban is. Washingtonban látható az 1956-os emlékév tiszteletére készített Pesti srác címû alkotása.
Voltak bennem kétségek, amikor személyes találkozást kértem tõle, hogy ennyi munka mellett tud-e rám idõt szakítani, de készségesen meghívott egy közös beszélgetésre józsai mûhelyébe.
A megadott címen egy modern, jellegtelen mûterem helyett virágos, falusias jellegû porta fogadott, csinos kis parasztházzal. A rácsos kiskapu mellett csengõt, kaputelefont nem találtam. A kert végébõl barátságos, fekete kutya bújt elõ az üdvözlésemre, amikor a kilincs felé nyúltam. Ekkorra a kapuhoz érkezett a ház gazdája is. Széles mosollyal tárta ki elõttem az ajtót, és kissé szabadkozott, hogy nem alkalmi öltözetben fogad, mert éppen tett-vett egy kicsit a portán.
Elsõ kérdésem az lett volna, hogy miért éppen Józsát választotta alkotóhelyül, de kérdés nélkül is megadta a választ, miközben a házba invitált. Lelkesen mutatott körbe:
-Lehet ennél jobb helyet találni az alkotásra? A csend és nyugalom szigete ez! A természet közelsége, az erdõ, a táj szépsége, amire minden nap rácsodálkozom itt. Szinte hihetetlen, hogy Debrecenhez ennyire közel ilyen békés, nyugodt helyet lehet találni. Nem véletlen, hogy színészek, mûvészek, tudományos kutatók választják Józsát lakhelyül, mert nagyon inspiráló ez a környezet a szellemi alkotáshoz.
A mûvész azt is elárulta, hogy hamarosan józsai lakos lesz, annyira megszerette ezt a települést. A mûhely szomszédságában már épül új otthona.
Az épület belülrõl is megõrizte régi parasztház jellegét: fehérre meszelt falak, fakeretes ablakok, praktikus egyszerûség. Csak néhány közfalat kellett kibontani, hogy nagyobb legyen a belsõ tér.
Miután helyet foglalunk a kis asztal mellett, a mûvészetre terelõdik a szó. Juha Richárd elmondta, nagy eredménynek tartja, hogy Klebelsberg Kuno szobrot kapott Debrecenben, és munkásságához méltó helyre került, az Egyetem elé, mivel felbecsülhetetlen szolgálatot tett a nemzetnek az oktatás terén. Egész alakos szobrával ezt az emberi nagyságot szerette volna kifejezni, a forma által közvetíteni a méltóságot, a komolyságot, az elkötelezettséget. Óhatatlanul is felmerül bennem, hogy párhuzamot keressek a mûvész és az egykori közoktatási miniszter között:
-Szobrának avatásán elhangzott Klebelsberg Kuno hitvallása, miszerint „akik a nemzet sorsát irányítják, az örök bíró elõtt majd számolniuk kell”. Áttételesen igaz ez a szobrászmûvészekre is: akik egy köztér, egy város arculatát formálják, az örök bíró elõtt kell majd számolniuk, hiszen alkotásaikkal maradandóan alakítják a városképet. Szokott ezen gondolkodni? Súlyos ez a felelõsség, vagy szárnyakat adó inspiráció?
-Engem maga az ember inspirált. Mindig csodálattal tekintettem Klebelsberg Kunora, korának meghatározó egyénisége volt. Õt szerettem volna ábrázolni, a munkásságának emléket állítani. Semmiképpen nem frusztrált ez a felelõsség, inkább megtiszteltetésnek éreztem, hogy egy ilyen nagy kaliberû személyiséget bemutathatok. Azt, hogy ez mennyire esztétikus, hogyan formálja a városképet, mindig helyi és országos szakmai zsûri bírálja el a tervmakett alapján. Egy többlépcsõs szûrõn megy keresztül a megvalósulásig. Miután elkészül a valós méretû modell, ismét megvizsgálja a szakma a kiirt szempontok szerint, és ezután kerülhet sor a tényleges kivitelezésre. A Klebelsberg szobor esetében a civilek véleményét is megkérdezték, ezután hozták meg a végsõ döntést. Ha vannak még élõ hozzátartozók, az õ véleményüket is meghallgatják az elbírálás során. Ehhez jön a sámli harmadik lába: az én elvárásaim. Ha ez a három találkozik, akkor kerülhet köztérre a szobor.
-Nem elsõsorban a szakmai elbírálásra gondolok, hanem az utca emberére, akik nap mint nap látják az alkotást. Õk az „örök bírók”, akik véleményt formálnak egy-egy köztéri mûrõl. Vannak közöttük mûértõk, és a mûvészet iránt kevésbé fogékonyak. Hogyan lehet minél több emberhez közel vinni egy szobrot, egy térplasztikát, hogy akár 50-100 év múlva is megállja a helyét?
-Igen, azt szokták mondani, hogy a szobor nem pékáru, vagyis nem pár napra szól. Épp ezért a munkámat gondos felkészülés elõzi meg, hogy elõször kialakuljon bennem egy reális kép, amit közvetíteni szeretnék. Figuratív, realista stílusban alkotok. Egyértelmû jelképeket használok, amik utalnak az ábrázolt alak személyiségére, nem kell hozzá külön megfejtési kód. Fontos, hogy az alkotás tartalmi töltése eljusson a nézõhöz. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy a mû gondolkodtasson, és gyönyörködtessen is egyben. Például Klebelsberg esetében a hosszú kabát, a szemüveg, az elmaradhatatlan kalap, az egyenes testtartás, mind méltóságot, komolyságot eleganciát sugároz, kifejezi azt a mély intellektust és optimizmust, ami õt jellemezte. Ezek egyértelmû szimbólumok, ugyanazt az üzenetet közvetítik mindenkinek, kortól, érdeklõdési körtõl függetlenül. Ehhez járul még a környezet, az Egyetem impozáns épülete, ami fokozza ezt a hatást, még inkább kiemeli munkásságának jelentõségét.
-József Attila, Bocskai István, Szent László király, Bartók Béla...és még sorolhatnám a magyar történelem és kultúra nagyjait, akiket már megformázott. Ennyire érdekli a múlt?
-Azt mondják, a szobrász a nemzeti emlékezet napszámosa. Történelmi nagyjaink örökségének megõrzése, a munkásságuk elõtti tisztelgés hazafias kötelességünk. Ugyanakkor mindenki, akit eddig megformáztam, valamilyen módon megérintett személyesen is, hatással volt az életemre. Érdekel ezeknek a kivételes embereknek a személyisége, azok a tulajdonságok, amelyek kiemelték õket a köznapi emberek sorából, mert ezek által váltak történelemformáló egyéniségekké.
-Egész alakos szobrok, portrék, dombormûvek, kisplasztikák, plakettek...minden szerepel alkotói palettáján, ami három dimenziós. Van közöttük kedvenc, vagy egyformán kedves mindegyik mûfaj?
-A lényeg az alkotás. A forma, a mûfaj másodlagos, az inkább attól függ, hogy milyen megbízást kapok. Ha két pályázat között adódik szabadidõm, akkor pihenés gyanánt is dolgozom. Úgy teszek, mit az óvodás, aki akkor is játszik, ha nincs nyitva az óvoda. Azért élvezem ilyenkor a munkát, mert kevesebb a kötöttség. A laikusok azt gondolhatják, hogy egy kisplasztika elkészítése könnyebb, mint egy egész alakos szoboré, pedig ez nem így van. Mind ugyanannyi felkészülést igényel. Sokszor a kutatás, az adatok, információk, fotódokumentumok beszerzése az adott személyrõl több idõbe telik, mint maga a mû elkészítése. Mindenkinek az életútját alaposan áttanulmányozom, mielõtt megformáznám. Sokszor még nehezebb is egy kisebb mûvet elkészíteni, mert jobban kell tömöríteni, hogy a kis felületen is benne legyen a teljes mondanivaló, amit ábrázolni szeretnék.
-Mûvészi pályája a zenével kezdõdött, évekig gordonkázott. A súlytalan mûvészet után váltott a nehéz, tömör anyagra, a szobrászatra. Játszik még szerepet az életében a zene?
-Aktívan már nem foglalkozom vele, de minden nap szerepet játszik az életemben, mivel a zenének köszönhetem azt az érzékenységet, ami nélkülözhetetlen az alkotó munkában. Azt vallom, hogy a mûvészetek közül a zene hat legerõsebben az emberre. Mindenkinek csak ajánlani tudom, mert fokozza az érzékenységünket, egy plusz kifinomultságot ad, és erre szükségünk van, bármilyen szakterületen dolgozunk is.
-Keleten Tokióig, nyugaton Washingtonig eljutottak a munkái, de Európában is sokfelé ismerik a mûveit. Ilyen sikerek után milyen tervei vannak a jövõben?
-Vannak aktuális terveim a közeljövõre. Több is. Nagyon sok téma vár még feldolgozásra. A nemzetközi szereplés helyett Debrecenre szeretnék összpontosítani. Ez a város a szülõhelyem, mindenképpen ezt a települést szeretném gazdagítani az alkotásaimmal. Sok adósságunk van még ezen a téren. Én nagyon hiányolok például egy Szent István szobrot Debrecenbõl, most ennek a gondolata foglalkoztat.
-Van-e olyan híresség, akinek feltétlenül szeretne szobrot állítani, de még nem adódott rá lehetõség?
-Igen. A nemzet színészeit mindenképpen szeretném megformázni. Sinkovics Imre, Darvas Iván - hagy ne soroljak fel mindenkit név szerint – maradandót alkottak, mindenképpen tartozunk nekik azzal, hogy nem hagyjuk feledésbe merülni a munkásságukat. A fiatalok körében alig ismertek, be kell mutatni õket az ifjú nemzedéknek, s példaként állítani alakjukat mindenki elé.
(Zárójelben megjegyzem, hogy hajdani színészóriásaink közül többen is Debrecenhez kötõdnek valamilyen módon, tehát a két terv jól kiegészítheti egymást.)
-A beszélgetés végén térjünk egy kicsit vissza Józsára. Itt még nincs semmilyen köztéri alkotás, szobor, emlékmû, ami arculatot adna a településrésznek. Ön szerint szükség lenne rá?
-Mindenképpen kellene egy közösségi emlékezetet szimbolizáló köztéri alkotás, vagy egy olyan szimbolikus mû, ami összefoglalja a település lényegét, ami erõsítené az itt lakók összetartozását, és közvetítené a településrész szellemi irányultságát az ide látogatóknak. Egyben összekötné a múltat a jelennel, hiszen ez ad alapot az optimista jövõhöz. Én optimista ember vagyok, bízom benne, hogy hamarosan meg fog valósulni ez a terv is. Friss betelepülõként nincs sok tapasztalatom, ezért szívesen várom azok ötleteit, javaslatait, akik helyi születésûek, és tudnak ebben segíteni.
A hosszúra nyúlt beszélgetés után ideje búcsút vennem a barátságos parasztháztól, ami igazából nem is mûhely, hanem az alkotás szentélye. Sok mû indult már innen világhódító útjára, hogy elvigye jó hírünket, a mûvészetbe vetett hitet, a történelmi múlt tiszteletét és a mûvészet iránti alázatot Juha Richárd alkotó kezei nyomán.
Szarka Margit