Az ókorban szokás volt, hogy a diadalmas vezér hazatértét úgy ünnepelték, hogy lábai elé pálmaleveleket, ágakat fektettek az útra. Ezért nevezik egyes nyelvterületeken pálmavasárnapnak is.
A IV. századtól vannak írásos emlékek arról, hogy Jézus jeruzsálemi bevonulását ünnepi körmenettel ünnepelték. Ez a szokás a VI. századtól általánossá vált Európában is. Mivel a mi éghajlatunkon nincsenek pálmafák, ezért a pálmalevelet barkával helyettesítették. Ezért szentelnek ma is barkát a katolikus egyházi szertartásokon.
A korai természetvallások beépülését a keresztény liturgiába nagyon jól példázza a virágvasárnapi hagyomány. A húsvét, illetve az azt megelõzõ virágvasárnap idõpontja a Nap és a Hold járásához kötött, ez is bizonyítja a kereszténységben tovább élõ természetvallási elemeket. Egyes tájakon ilyenkor tartják a hagyományos zöldág járást, amikor a fiatal fiúk és leányok zöld ággal a kezükben járják végig a falut, és a zöld ágakból kaput formálva éneklik a Bújj, bújj, zöld ág kezdetû dalt. A kereszténység elõtti idõkben ez a tavaszi napéjegyenlõség ünnepe volt, amikor a nappalok hosszabbodni kezdenek. A régi korokban ekkor kezdõdött az új év.
Ez évben különleges egybeesés, hogy a virágvasárnap éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára esik. A katolikus egyház erre a napra, március 25-re teszi Jézus fogantatását. Ez az ünnep a VII. századtól él a keresztény egyházban. Eredete a kereszténység elõtti idõkre nyúlik vissza, természetvallásokban a termékenység, a teremtõ-termõ istenanya ünnepe volt. Különösen a székely és csángó vidékeken él ma is a Boldogasszony kultusz, ami az idõk során összeolvadt Szûz Mária alakjával. A magyar néphagyományban ez a nap különösen alkalmas a gyümölcsfák oltására, innen ered a magyar elnevezése is.