Idézzük a levelet, teljes tartalmában:
"Nem tudom, ki hogy van vele, de én mostanában nem szeretem a Postát. Mivel levelet már nem szoktam írni, csak e-mailt, ezért kapni sem szoktam, mint szerintem sok más hozzám hasonló ember sem. Ezért sokszor rettegve nyitom ki a postaládát, mert tudom, hogy a szórólapokon kívül számlát is találok benne, amit be kell fizetnem.
A postásunkkal persze nincs semmi bajom, sõt kifejezetten jó a viszonyom vele, de néha azt szeretném, ha nem jönne a lakásunk közelébe sem. /persze a fent említett ok miatt./
Május 26-án gyökeresen megváltozott a véleményem. Az eset röviden a következõ: A kislányom, Rita most 8. osztályos, és az iskolában kapott egy lehetõséget, hogy szinte ingyen mehet Erdélybe, mivel a Lorántffy iskolának van egy testvérkapcsolata Torockón. Persze nagyon örültünk, de jött a bökkenõ: nincs még személyigazolványa. Gyorsan elmentünk, megcsináltattuk, és tûkön ülve vártuk minden nap a postás nénit, hogy hozza-e a várva várt okmányt. A postahivatal vezetõje is tudta, mennyire fontos nekünk ez a küldemény.
A lényeg: 25-én este még nem érkezett meg, de 26-án reggel, mikor még zárva volt a hivatal, mindenki a napi levélhalmaz között keresgélt, hogy megtalálja a nekünk fontos küldeményt. Nem tudom, ki izgult és szurkolt jobban, mi vagy õk! Végül megtalálták, így a lányom elmehetett Erdélybe.
Nagyon hálás vagyok a postahivatal vezetõjének és dolgozóinak a segítségükért! Tudom, hogy nem lett volna ez kötelességük, de az a segítõ szándék, amit tanúsítottak, minden köszönetet megérdemel! Szeretném, ha mindenki tudná, hogy még mindig fontos a személyes kapcsolat, mert az internet ezt nem tudta volna elintézni!"
Fehér Jánosné
