2017-ben sokat hallottunk megalapításának 500. évfordulója kapcsán a reformációról. A január 12-i elõadáson a vallástörténeti adatokon kívül egy merõben új megvilágításban ismerhettük meg a reformációt.
A köznapi szóhasználatban a reformációra, mint vallásmegújításra gondolunk, és a reform szó alatt is megújulást, újszerû átalakítást értünk. Ám a latin kifejezés szó szerinti fordítása egészen más jelentést takar: A „re” elõtag jelentése: vissza, a „form”alatt pedig formálást, alakítást értünk. Tehát a reformáció szó szerint visszaalakítást jelent, nem pedig megújítást. Az 500 évvel ezelõtt alapított vallási irányzat nem a megújulást, hanem a régi gyökerekhez való visszatérést jelentette. Eszmerendszere az eredeti Krisztusi tanokhoz, a Szentíráshoz való visszatérést hirdette, és ezt az ideológiát követte a vallási jelképek, vallási terek átalakítása is.
Gacsályi Zsolt diaképek sorával szemléltette, hogyan jelentek meg a népi motívumok, hagyományos szakrális jelképek református templomaink kazettás mennyezetein. Griffek, sárkányok, fiókáit etetõ pelikánok, szarvasok…mintha egy népmesébõl léptek volna elõ. A templombelsõket gazdagon díszítették, és díszítik ma is népi hímzésekkel, stilizált tulipán, szív, naprózsa motívumokkal, népmûvészetünk hagyományos jelképeivel. A reformáció talán éppen azért vált nagyon népszerûvé, és azért terjedt el olyan gyorsan Magyarországon, mert visszaemelte õsi kultúránkat a keresztény vallásba, és a mai napig kiáll a hagyományok megtartása mellett. A teljességet képviseli, amelyben egyaránt helyet kap a múlt, a jelen és a jövõ. Ezért mondhatjuk, hogy a reformáció nem más, mint élõ és éltetõ örökségünk, amelyben mellérendelõ viszonyban él keleti örökségünk a keresztény értékrenddel, egymással szerves egységet alkotva egy megtartó, építõ szellemiségben.
Az elõadás után a nézõk tehették fel kérdéseiket, elmondhatták személyes élményeiket, találkozásaikat az erdélyi református, unitárius hitközösségekben élõ hagyományokkal.